Mind egyformán észleljük a külvilágot?
Gyermekkorom óta foglalkoztat a kérdés, hogy a saját érzékeléseim, tehát ahogyan látok, hallok valamit, azt más is ugyanúgy tapasztalja-e. Főként annak a kapcsán merült fel bennem a kétely, amikor valamit esztétikusnak találtam, azt legtöbbször egy barátnőm a csúnya szóval definiálta. Ebből kifolyólag újabb kérdésként merül fel, hogy személyiségfejlődésbeli hiány miatt tett-e így, tehát szándékosan meg akart-e bántani, vagy valóban nem nyerte el a tetszését az adott ruhadarabom. Ahogy sokszor hangoztatjuk is: minden relatív, tehát a szemlélő ízlésétől függ, hogy kellemesnek tartja-e az adott látványt, hangot, illatot, vagy egyéb érzetet, viszont jelen bejegyzésben a biológiai szemszögből közelítjük meg a kérdést.
A minket a külvilággal összekötő belső folyamatok mélyen az agyunk hálózataiban zajlanak, mi mégis a felszínről indulunk: az érzékszervektől az érzékelés pszichológiájának területéről.
Az érzékelést úgy definiálhatjuk, hogy a bejövő információ feldolgozásának kezdeti lépéssorát jelentő folyamat, amelynek során egy érzőpreceptorban (pl. szem) inger hatására idegi impulzus keletkezik, amit az agy valamilyen érzetként (látvány) interpretál.
A pszichológusok véleménye szerint alapvetően minden érzékszervünk ugyanúgy működik. Azonban rengeteg érzékszervünk határozottan gyengébben teljesít, mint más fajok esetében: nem kelhetünk versenyre a sas látásával, a denevér hallásával, a kutya szaglásával. Az ő életmódjukhoz képest az ember „kényelmes” életéhez nincs is szükség extrém képességekre, ám mégis van, amire büszkék lehetünk: megfelelő érzékszerveket fejlesztettünk ki, melyek ingerek igen széles skáláját és változatosabb formáit képesek feldolgozni.
Az érzékelés azonban csak a történet első fele, ezen túl következik az észlelés és a percepció birodalma. A percepciót tekinthetjük egy olyan mentális folyamatnak, ami a bejövő érzékelési mintázatokat részletesen feldolgozza és jelentéssel ruházza fel. Ezért a percepció az, ami értelmezi az érzékletet.
Miután mélyebben megvizsgáltuk, láthatjuk, hogy az érzékelés és az észlelés határai egybemosódnak. Az észlelés lényegében az érzékelés révén szerzett információk részletes kiértékelését és értelmezését végző folyamat. Ebből a szemszögből nézve az érzékelés az inger feldolgozásának első lépése.
Hogyan lesz az ingerből érzéklet?
Az érzékszerveinknek egyéb adaptív funkciói is vannak. A túlélés parancsa bizonyos ingerek – például a finom étel – megközelítésére vesz rá minket. Ugyancsak az érzékszervink segítenek bennünket a pártalálásban, a menedékkeresésben vagy a barátaink felismerésében. Mellesleg a zene, a művészetek, a sport, a kulináris élvezetek és a szex örömeit is megtapasztalhatjuk általuk.
Miként képesek az érzékszerveink minderre? A teljes válasz meglehetősen összetett, de szerencsére van egy elegánsan egyszerű, mégis az érzékelés teljes birodalmát lefedő elképzelés is: a világ érzékszerveink általi leképezése az inger idegi reprezentációján alapul, nem pedig magán az ingeren.
A világból érkező inger agyi észleléssé alakulásának megértéséhez meg kell ismerkednünk három, az összes érzékszervünk esetében közös jelenséggel: ez a transzdikció, a küszöbérték és a szenzoros adaptáció. Ezek határozzák meg, hogy mely ingerek képesek kiváltani érzékelést, milyen minőségű és hatású lesz az érzékelés, és hogy képes lesz-e megragadni a figyelmünket.
Korábbi bejegyzésekben már említésre került, hogy az agy soha nem érzékeli közvetlenül a külvilágból származó ingereket. Ahhoz, hogy egy vizuális ingerből jelentéssel bíró észlelet legyen, számos átalakuláson kell keresztülmennie.
Ingerlés › Transzdukció › Érzékelés › Percepció
Transzdukció: az inger ingerületté változtatása
Nem szívesen hisszük el, de az olyan egyszerű érzékeléseink, mint a citrom sárga színe vagy az íze teljes egészében az érzékszerveink és az agyunk kreációi. A citrom „megtapasztalása” nem egyenlő magával a citrommal. Az agy és az érzékszerveink között folyó kommunikáció teljes mértékben idegsejteken keresztül, idegi ingerületek formájában történik: az idegsejtek nem képesek a fény- vagy a hanghullámokat, vagy egyéb külső ingert továbbítani.
A pszichológusok a transzdikció fogalmát arra a folyamatra használják, amelynek során a fizikai inger (például fény- vagy hanghullám) által szállított iinformáció idegi ingerületté alakul át. A folyamat első lépése, hogy egy érző idegsejt felfogja a fizikai ingert. Amikor az adott érzékszerv e célra specializálódott receptorait eléri a megfelelő inger, a receptorok ingerületbe jönnek. Maga az inger azonban nem jut tovább a receptornál, az idegrendszerbe kizárólag az ingerület által szállított információ lép be.
Tehát a korábban felvetett kérdésünkre a válasz: nem látjuk, vagy halljuk közvetlenül a világot, csak annak az érzőpreceptorok és az agy által készített elektrokémiai „fordítását” kapjuk meg.
Küszöbérték: az érzékelés határai
Mi az a leggyengébb inger, amit egy élőlény képes detektálni? Milyen gyenge az a fény, amit még észreveszünk? Milyen halk az a zene, amit még hallunk? Ezekre a kérdésekre a választ a különböző ingerek esetében az abszolút küszöbérték fogalma adja meg, ami azt a minimális erősségű ingert jelenti, ami szükséges ahhoz, hogy érzékeljük.
Egy gyenge inger nem hirtelen válik érzékelhetővé, ha növeljük az intenzitását. Az érzékelés és a nem érzékelés között a határ elmosódott, hisz folyamatosan változik annak függvényében, hogy milyen a testi, vagy mentális állapotunk.
Emellett a különbségi küszöbérték azt a legkisebb fizikai különbséget jelenti két inger között, amit egy személy a próbálkozások felénél megbízhatóan képes detektálni. Például, amikor filmet nézünk egy szobában a párunkkal, aki olvasni szeretne. Mennyire kell levennünk a hangerőt, ahhoz, hogy mi még halljuk a filmet, de a párunkat se zavarja az olvasásban?
A különbségi küszöbérték mindig nagy akkor, ha az inger intenzitása nagy, és kicsi olyankor, amikor az inger intenzitása is alacsony. A pszichológusok ezt nevezik Weber-szabálynak, mely az összes érzékszervünk esetében érvényes: például edzéskor észrevesszük a különbséget, ha egy nem túl nehéz súlyhoz hozzáteszünk még egy kicsit, míg egy eleve nehéz súlyra többet kell rakni, hogy érzékelhető legyen a különbség.
Az emberi érzékelés szempontjából az általános alapelv az, hogy az érzékszerveink az ingereken beállt változások, illetve az ingerek közötti kapcsolatok érzékelésére vannak „kihegyezve”.
Végül a szignáldetekciós elmélet szerint az érzékelés függ az inger jellemzőitől, a háttéringerektől és a detektortól, azaz az ingert vevő „készüléktől”. Például a professzor szavait háttérbe szoríthatja egy közeli laptop billentyűjének kopogásai vagy a délután elintézendő fontos teendőink akaratlan felidéződése. Emellett az is befolyásol ilyenkor, hogy egy jó nagy frissítő kávé segít a koncentrálásban, vagy egy átbulizott éjszaka után fáradtan és másnaposan ülünk-e be az előadásra.
A szenzoros adaptáció:
Úgy vélem mind ugrottunk már bele jéghideg vízbe egy forró nyári napon (vagy vágytunk arra, hogy megtehessük.) Pontosabban ebben az esetben csak mi érzékeltük jéghidegnek a vizet az első másodpercekben a felhevült testünk miatt, majd fokozatosan hozzászoktunk. Tehát a szenzoros adaptáció az érzőrendszer azon tulajdonsága, hogy hosszan tartó inger esetén fokozatosan csökken a válaszkészsége.
Miben hasonlítanak az érzékeink és miben különböznek?
A látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás, a fájdalomérzet, a testhelyzet érzékelése bizonyos szempontból ugyanaz a jelenség. Minden esetben az történik ugyanis, hogy az inger energiáját a receptorok idegi impulzusokká alakítják. Mindre jellemző továbbá, hogy a receptorok érzékenyebbek a változásra, mint a hosszan tartó stimulációra. Emellett az is közös bennük, hogy minden esetben a külvilágról tudósítanak a túlélésünk szempontjából fontos információt adva.
A fájdalomérzeten kívül azonban minden érzékünkről elmondható, hogy az energia más-más formájának felfogására specializálódott, és hogy az agy különböző régióit célozzák meg üzeneteikkel. Az, hogy látunk, vagy hallunk egy csengőt attól függ, hogy az agy mely része kapja a csengőre vonatkozó ingerületet.
A következő bejegyzésekben az összes érzékszervünket és érzékünket sorra vesszük, hogy megismerjük a működésüket.
Mind egyformán észleljük a külvilágot?
Gyermekkorom óta foglalkoztat a kérdés, hogy a saját érzékeléseim, tehát ahogyan látok, hallok valamit, azt más is ugyanúgy tapasztalja-e. Főként annak a kapcsán merült fel bennem a kétely, amikor valamit esztétikusnak találtam, azt legtöbbször egy barátnőm a csúnya szóval definiálta. Ebből kifolyólag újabb kérdésként merül fel, hogy személyiségfejlődésbeli hiány miatt tett-e így, tehát szándékosan meg akart-e bántani, vagy valóban nem nyerte el a tetszését az adott ruhadarabom. Ahogy sokszor hangoztatjuk is: minden relatív, tehát a szemlélő ízlésétől függ, hogy kellemesnek tartja-e az adott látványt, hangot, illatot, vagy egyéb érzetet, viszont jelen bejegyzésben a biológiai szemszögből közelítjük meg a kérdést.
A minket a külvilággal összekötő belső folyamatok mélyen az agyunk hálózataiban zajlanak, mi mégis a felszínről indulunk: az érzékszervektől az érzékelés pszichológiájának területéről.
Az érzékelést úgy definiálhatjuk, hogy a bejövő információ feldolgozásának kezdeti lépéssorát jelentő folyamat, amelynek során egy érzőpreceptorban (pl. szem) inger hatására idegi impulzus keletkezik, amit az agy valamilyen érzetként (látvány) interpretál.
A pszichológusok véleménye szerint alapvetően minden érzékszervünk ugyanúgy működik. Azonban rengeteg érzékszervünk határozottan gyengébben teljesít, mint más fajok esetében: nem kelhetünk versenyre a sas látásával, a denevér hallásával, a kutya szaglásával. Az ő életmódjukhoz képest az ember „kényelmes” életéhez nincs is szükség extrém képességekre, ám mégis van, amire büszkék lehetünk: megfelelő érzékszerveket fejlesztettünk ki, melyek ingerek igen széles skáláját és változatosabb formáit képesek feldolgozni.
Az érzékelés azonban csak a történet első fele, ezen túl következik az észlelés és a percepció birodalma. A percepciót tekinthetjük egy olyan mentális folyamatnak, ami a bejövő érzékelési mintázatokat részletesen feldolgozza és jelentéssel ruházza fel. Ezért a percepció az, ami értelmezi az érzékletet.
Miután mélyebben megvizsgáltuk, láthatjuk, hogy az érzékelés és az észlelés határai egybemosódnak. Az észlelés lényegében az érzékelés révén szerzett információk részletes kiértékelését és értelmezését végző folyamat. Ebből a szemszögből nézve az érzékelés az inger feldolgozásának első lépése.
Hogyan lesz az ingerből érzéklet?
Az érzékszerveinknek egyéb adaptív funkciói is vannak. A túlélés parancsa bizonyos ingerek – például a finom étel – megközelítésére vesz rá minket. Ugyancsak az érzékszervink segítenek bennünket a pártalálásban, a menedékkeresésben vagy a barátaink felismerésében. Mellesleg a zene, a művészetek, a sport, a kulináris élvezetek és a szex örömeit is megtapasztalhatjuk általuk.
Miként képesek az érzékszerveink minderre? A teljes válasz meglehetősen összetett, de szerencsére van egy elegánsan egyszerű, mégis az érzékelés teljes birodalmát lefedő elképzelés is: a világ érzékszerveink általi leképezése az inger idegi reprezentációján alapul, nem pedig magán az ingeren.
A világból érkező inger agyi észleléssé alakulásának megértéséhez meg kell ismerkednünk három, az összes érzékszervünk esetében közös jelenséggel: ez a transzdikció, a küszöbérték és a szenzoros adaptáció. Ezek határozzák meg, hogy mely ingerek képesek kiváltani érzékelést, milyen minőségű és hatású lesz az érzékelés, és hogy képes lesz-e megragadni a figyelmünket.
Korábbi bejegyzésekben már említésre került, hogy az agy soha nem érzékeli közvetlenül a külvilágból származó ingereket. Ahhoz, hogy egy vizuális ingerből jelentéssel bíró észlelet legyen, számos átalakuláson kell keresztülmennie.
Ingerlés › Transzdukció › Érzékelés › Percepció
Transzdukció: az inger ingerületté változtatása
Nem szívesen hisszük el, de az olyan egyszerű érzékeléseink, mint a citrom sárga színe vagy az íze teljes egészében az érzékszerveink és az agyunk kreációi. A citrom „megtapasztalása” nem egyenlő magával a citrommal. Az agy és az érzékszerveink között folyó kommunikáció teljes mértékben idegsejteken keresztül, idegi ingerületek formájában történik: az idegsejtek nem képesek a fény- vagy a hanghullámokat, vagy egyéb külső ingert továbbítani.
A pszichológusok a transzdikció fogalmát arra a folyamatra használják, amelynek során a fizikai inger (például fény- vagy hanghullám) által szállított iinformáció idegi ingerületté alakul át. A folyamat első lépése, hogy egy érző idegsejt felfogja a fizikai ingert. Amikor az adott érzékszerv e célra specializálódott receptorait eléri a megfelelő inger, a receptorok ingerületbe jönnek. Maga az inger azonban nem jut tovább a receptornál, az idegrendszerbe kizárólag az ingerület által szállított információ lép be.
Tehát a korábban felvetett kérdésünkre a válasz: nem látjuk, vagy halljuk közvetlenül a világot, csak annak az érzőpreceptorok és az agy által készített elektrokémiai „fordítását” kapjuk meg.
Küszöbérték: az érzékelés határai
Mi az a leggyengébb inger, amit egy élőlény képes detektálni? Milyen gyenge az a fény, amit még észreveszünk? Milyen halk az a zene, amit még hallunk? Ezekre a kérdésekre a választ a különböző ingerek esetében az abszolút küszöbérték fogalma adja meg, ami azt a minimális erősségű ingert jelenti, ami szükséges ahhoz, hogy érzékeljük.
Egy gyenge inger nem hirtelen válik érzékelhetővé, ha növeljük az intenzitását. Az érzékelés és a nem érzékelés között a határ elmosódott, hisz folyamatosan változik annak függvényében, hogy milyen a testi, vagy mentális állapotunk.
Emellett a különbségi küszöbérték azt a legkisebb fizikai különbséget jelenti két inger között, amit egy személy a próbálkozások felénél megbízhatóan képes detektálni. Például, amikor filmet nézünk egy szobában a párunkkal, aki olvasni szeretne. Mennyire kell levennünk a hangerőt, ahhoz, hogy mi még halljuk a filmet, de a párunkat se zavarja az olvasásban?
A különbségi küszöbérték mindig nagy akkor, ha az inger intenzitása nagy, és kicsi olyankor, amikor az inger intenzitása is alacsony. A pszichológusok ezt nevezik Weber-szabálynak, mely az összes érzékszervünk esetében érvényes: például edzéskor észrevesszük a különbséget, ha egy nem túl nehéz súlyhoz hozzáteszünk még egy kicsit, míg egy eleve nehéz súlyra többet kell rakni, hogy érzékelhető legyen a különbség.
Az emberi érzékelés szempontjából az általános alapelv az, hogy az érzékszerveink az ingereken beállt változások, illetve az ingerek közötti kapcsolatok érzékelésére vannak „kihegyezve”.
Végül a szignáldetekciós elmélet szerint az érzékelés függ az inger jellemzőitől, a háttéringerektől és a detektortól, azaz az ingert vevő „készüléktől”. Például a professzor szavait háttérbe szoríthatja egy közeli laptop billentyűjének kopogásai vagy a délután elintézendő fontos teendőink akaratlan felidéződése. Emellett az is befolyásol ilyenkor, hogy egy jó nagy frissítő kávé segít a koncentrálásban, vagy egy átbulizott éjszaka után fáradtan és másnaposan ülünk-e be az előadásra.
A szenzoros adaptáció:
Úgy vélem mind ugrottunk már bele jéghideg vízbe egy forró nyári napon (vagy vágytunk arra, hogy megtehessük.) Pontosabban ebben az esetben csak mi érzékeltük jéghidegnek a vizet az első másodpercekben a felhevült testünk miatt, majd fokozatosan hozzászoktunk. Tehát a szenzoros adaptáció az érzőrendszer azon tulajdonsága, hogy hosszan tartó inger esetén fokozatosan csökken a válaszkészsége.
Miben hasonlítanak az érzékeink és miben különböznek?
A látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás, a fájdalomérzet, a testhelyzet érzékelése bizonyos szempontból ugyanaz a jelenség. Minden esetben az történik ugyanis, hogy az inger energiáját a receptorok idegi impulzusokká alakítják. Mindre jellemző továbbá, hogy a receptorok érzékenyebbek a változásra, mint a hosszan tartó stimulációra. Emellett az is közös bennük, hogy minden esetben a külvilágról tudósítanak a túlélésünk szempontjából fontos információt adva.
A fájdalomérzeten kívül azonban minden érzékünkről elmondható, hogy az energia más-más formájának felfogására specializálódott, és hogy az agy különböző régióit célozzák meg üzeneteikkel. Az, hogy látunk, vagy hallunk egy csengőt attól függ, hogy az agy mely része kapja a csengőre vonatkozó ingerületet.
A következő bejegyzésekben az összes érzékszervünket és érzékünket sorra vesszük, hogy megismerjük a működésüket.
Felhasznált tartalom
Könyv:
Philip Zimbardo – Pszichológia Mindenkinek 1. kötet
Jogdíjmentes képek:
Az adott képre kattintva eljutsz a forráshoz