A  XX. század temérdek újítás és változtatás időszaka volt, melyek közül talán a legfontosabb annak elfogadása, hogy minden személy egyenlő és ugyanaz a szabadság és védelem illet minket nemtől, társadalmi- és vallási hovatartozástól függetlenül. Természetesen hosszú, rögös út vezetett idáig, és jószerével az 1900-as évek vége felé értük csak el a kívánt célt. Ezen változások néhány elszánt aktivista nevéhez köthetőek, akik közül talán Emmeline Pankhurst nevét ismerjük a legkevésbé.

Az 1900-as évek elején még az állítólagos demokráciákban is csak a népesség fele szavazhatott. Ma már nehezen képzeljünk el, de a nők voltaképpen a férjeik tulajdonát képezték, így jogosan bántalmazhatták őket fizikailag is, ha feleségük ellenkezett, vagy bármilyen formában különböző véleményen volt a férjnél. Rengeteget fejlődött a társadalmunk azóta, ám még ma is a régi felfogás lenyomatait érzékeljük nőként.

“Kényelmetlenül érezzük magunkat, ha egy nő kiesik a normál szerepkörből, mert a nő kedves, passzív, jólnevelt, gondoskodó és odafigyel minden tulajdonságra, amit a nőkhöz társítanak.
És volt egy csapatnyi nő, akik azt mondták, hogy: » A fenébe is, elég volt! Nem így fog történni! Csinálnunk kell valami mást! «
Ezért is csodáljuk őket annyira, mert állhatatosan szembeszálltak a becsmérlőkkel és a véksőkig hajlandóak voltak elmenni.”
/Helen Pankhurst, Emmeline dédunokája/

A nők jogaiért folytatott küzdelem sokkal elkeseredettebb és brutálisabb harc volt, mint azt elképzeljük.
Emmeline Pankhurst 1858. július 15-én, Manchesterben született, politikailag aktív szülők gyermekeként, akik kiálltak a rabszolgaság ellen.
Emmeline már 14 évesen szót emelt a nők jogaiért, de évtizedekig nem volt előrelépés. 1907-ig 20 törvényjavaslatot nyújtottak be a parlamentnek, de mind a 20-at el is utasították. El tudjuk képzelni azt a dühöt, haragot és frusztrációt, mely a hozzá hasonló nőkben tombolt, amiért majd 50 éven keresztül félresöpörték őket.

 

William Gledstone 1908-ban tett javaslatában, mely szerint a nők ne gyűljenek össze olyan nagy számban, hogy a szavazatukért szót emelhessenek, Emmeline Pankhurst lehetőséget látott. Felhívást küldött Nagy-Britannia nőinek, mozgósította a szüfrazsett csoportokat, majd vonatokat bérelt, hogy a fővárosba hozassa őket. Az utcák megteltek fehér ruhás, színes szalagokat viselő nőkkel a világ minden tájáról.
A felvonulás azonban politikai értelemben nem volt sikeres, mert a kormányra ezúttal sem volt hatással. Ettől függetlenül Emmeline ezzel a demonstrációval megalapozta a mai napig zajló egyéb tüntetések mintáját világszerte.

A szüfrazsettek ismételt figyelmen kívül hagyása szélsőséges megmozdulásra késztette Emmeline-t és társait. 1912-ben eljött a Royal Albert Hallba és felhívást intézett a közel 1000 szüfrazsett felé: „Legyünk harcosok, mindenki a maga módján! Azok, akik be tudnak törni ablakokat, törjék be! (…) Felkelésre buzdítok minden résztvevőt! (…)”
Végeredményben kijelenthetjük, hogy terrorista volt, hisz rongálásra buzdította követőit; elmondta nekik, hogyan legyenek aktivisták. Talán vegyes érzelmeket táplálunk ezen mondatokat olvasván, de képzeljük magunkat a helyükbe. Egy olyan időszakba, ahol a nő szava szinte semmit sem ért, és nem volt más választásuk, mint tettekhez folyamodni, hogy egyáltalán figyelembe vegyék őket.

Egyre több alkalommal fordultak elő rongálások, Emily Davison pedig egy végső áldozatot hozott: a legendás epsomi derbin kiugrott az V. György király tulajdonában lévő ló elé, az elszenvedett fejsérülésből azonban már nem ébredt fel.

A tüntetésekre a hatóságok szintén erőszakkal válaszoltak, és több száz szüfrazsett börtönbe is került, köztük Emmeline Pankhurst is. A legtöbb szüfrazsett egyéb lehetőségek híján éhségsztrájkba kezdett, ezért erőszakkal etették meg őket a börtönőrök.

1914-ben úgy tűnt, hogy az I. vihágháború kitörése miatt a nők felfüggesztik a választójogukért folytatott harcot. Ám Emmeline meglátta a lehetőséget ebben is: a női mozgalom támogatta a háborús erőfeszítéseket. A férfihiánynak köszönhetően a nőknek kellett beállni többek között a gyártósorokba is és ez által bizonyították, hogy egy nő is el tudja végezni ugyanazt a munkát, mint egy férfi. Emmeline Pankhurst ultimátumot adott: ha nem kapják meg a női választójogot, a tüntetések folytatódni fognak a háború után is.

Végül a hadászatban eltöltött idejük és segítségük meggyőzte a kormányt és 1918-ban néhány 30 éven felüli nőnek engedélyezték, hogy szavazzon. 10 évvel később, 1928-ban – csupán hetekkel Emmeline halála után – minden angol nő megkapta a szavazati jogot.

 

Emmeline Pankhurst hagyatéka elképesztően hatalmas, annak ellenére, hogy a világ nem ismeri úgy a nevét, mint sok hozzá hasonló úttörőét, vagy aktivistáét.

Dédunokája szavaival élve:
„Tőle megtanultuk, hogy ki kell tartanunk valami mellett, amiben hiszünk. És hogy a nők minden területen egyenlőek a férfiakkal. Szerintem azt mondaná, hogy sokat haladtunk, de még rengeteg a teendő a nők életének minden területén.”

A nők választójoga lassan az egész világon elterjedt: 1931-től Spanyolországban, 1944-től Franciaországban, 1950-től Indiában, 1971-től Svájcban, és 2011-től a szaúd-arábiai nők is leadhatják szavazataikat. Több, mint 100 évvel Emmeline Pakhurst első tüntetése után.

Felhasznált Tartalom:

 

Dokumentumfilm:

A XX. század ikonikus alakjai (Icons)

Képek:

Britannica.com
Manchestereveningnews.co.uk
Countrylife.co.uk
Eachother.org.uk
BBC.co.uk
Forcesnews.com
Chhsnews.net

A  XX. század temérdek újítás és változtatás időszaka volt, melyek közül talán a legfontosabb annak elfogadása, hogy minden személy egyenlő és ugyanaz a szabadság és védelem illet minket nemtől, társadalmi- és vallási hovatartozástól függetlenül. Természetesen hosszú, rögös út vezetett idáig, és jószerével az 1900-as évek vége felé értük csak el a kívánt célt. Ezen változások néhány elszánt aktivista nevéhez köthetőek, akik közül talán Emmeline Pankhurst nevét ismerjük a legkevésbé.

Az 1900-as évek elején még az állítólagos demokráciákban is csak a népesség fele szavazhatott. Ma már nehezen képzeljünk el, de a nők voltaképpen a férjeik tulajdonát képezték, így jogosan bántalmazhatták őket fizikailag is, ha feleségük ellenkezett, vagy bármilyen formában különböző véleményen volt a férjnél. Rengeteget fejlődött a társadalmunk azóta, ám még ma is a régi felfogás lenyomatait érzékeljük nőként.

“Kényelmetlenül érezzük magunkat, ha egy nő kiesik a normál szerepkörből, mert a nő kedves, passzív, jólnevelt, gondoskodó és odafigyel minden tulajdonságra, amit a nőkhöz társítanak.
És volt egy csapatnyi nő, akik azt mondták, hogy: » A fenébe is, elég volt! Nem így fog történni! Csinálnunk kell valami mást! «
Ezért is csodáljuk őket annyira, mert állhatatosan szembeszálltak a becsmérlőkkel és a véksőkig hajlandóak voltak elmenni.”
/Helen Pankhurst, Emmeline dédunokája/

A nők jogaiért folytatott küzdelem sokkal elkeseredettebb és brutálisabb harc volt, mint azt elképzeljük.
Emmeline Pankhurst 1858. július 15-én, Manchesterben született, politikailag aktív szülők gyermekeként, akik kiálltak a rabszolgaság ellen.
Emmeline már 14 évesen szót emelt a nők jogaiért, de évtizedekig nem volt előrelépés. 1907-ig 20 törvényjavaslatot nyújtottak be a parlamentnek, de mind a 20-at el is utasították. El tudjuk képzelni azt a dühöt, haragot és frusztrációt, mely a hozzá hasonló nőkben tombolt, amiért majd 50 éven keresztül félresöpörték őket.

 

William Gledstone 1908-ban tett javaslatában, mely szerint a nők ne gyűljenek össze olyan nagy számban, hogy a szavazatukért szót emelhessenek, Emmeline Pankhurst lehetőséget látott. Felhívást küldött Nagy-Britannia nőinek, mozgósította a szüfrazsett csoportokat, majd vonatokat bérelt, hogy a fővárosba hozassa őket. Az utcák megteltek fehér ruhás, színes szalagokat viselő nőkkel a világ minden tájáról.
A felvonulás azonban politikai értelemben nem volt sikeres, mert a kormányra ezúttal sem volt hatással. Ettől függetlenül Emmeline ezzel a demonstrációval megalapozta a mai napig zajló egyéb tüntetések mintáját világszerte.

A szüfrazsettek ismételt figyelmen kívül hagyása szélsőséges megmozdulásra késztette Emmeline-t és társait. 1912-ben eljött a Royal Albert Hallba és felhívást intézett a közel 1000 szüfrazsett felé: „Legyünk harcosok, mindenki a maga módján! Azok, akik be tudnak törni ablakokat, törjék be! (…) Felkelésre buzdítok minden résztvevőt! (…)”
Végeredményben kijelenthetjük, hogy terrorista volt, hisz rongálásra buzdította követőit; elmondta nekik, hogyan legyenek aktivisták. Talán vegyes érzelmeket táplálunk ezen mondatokat olvasván, de képzeljük magunkat a helyükbe. Egy olyan időszakba, ahol a nő szava szinte semmit sem ért, és nem volt más választásuk, mint tettekhez folyamodni, hogy egyáltalán figyelembe vegyék őket.

Egyre több alkalommal fordultak elő rongálások, Emily Davison pedig egy végső áldozatot hozott: a legendás epsomi derbin kiugrott az V. György király tulajdonában lévő ló elé, az elszenvedett fejsérülésből azonban már nem ébredt fel.

A tüntetésekre a hatóságok szintén erőszakkal válaszoltak, és több száz szüfrazsett börtönbe is került, köztük Emmeline Pankhurst is. A legtöbb szüfrazsett egyéb lehetőségek híján éhségsztrájkba kezdett, ezért erőszakkal etették meg őket a börtönőrök.

1914-ben úgy tűnt, hogy az I. vihágháború kitörése miatt a nők felfüggesztik a választójogukért folytatott harcot. Ám Emmeline meglátta a lehetőséget ebben is: a női mozgalom támogatta a háborús erőfeszítéseket. A férfihiánynak köszönhetően a nőknek kellett beállni többek között a gyártósorokba is és ez által bizonyították, hogy egy nő is el tudja végezni ugyanazt a munkát, mint egy férfi. Emmeline Pankhurst ultimátumot adott: ha nem kapják meg a női választójogot, a tüntetések folytatódni fognak a háború után is.

Végül a hadászatban eltöltött idejük és segítségük meggyőzte a kormányt és 1918-ban néhány 30 éven felüli nőnek engedélyezték, hogy szavazzon. 10 évvel később, 1928-ban – csupán hetekkel Emmeline halála után – minden angol nő megkapta a szavazati jogot.

 

Emmeline Pankhurst hagyatéka elképesztően hatalmas, annak ellenére, hogy a világ nem ismeri úgy a nevét, mint sok hozzá hasonló úttörőét, vagy aktivistáét.

Dédunokája szavaival élve:
„Tőle megtanultuk, hogy ki kell tartanunk valami mellett, amiben hiszünk. És hogy a nők minden területen egyenlőek a férfiakkal. Szerintem azt mondaná, hogy sokat haladtunk, de még rengeteg a teendő a nők életének minden területén.”

A nők választójoga lassan az egész világon elterjedt: 1931-től Spanyolországban, 1944-től Franciaországban, 1950-től Indiában, 1971-től Svájcban, és 2011-től a szaúd-arábiai nők is leadhatják szavazataikat. Több, mint 100 évvel Emmeline Pakhurst első tüntetése után.

Felhasznált Tartalom:

 

Dokumentumfilm:

A XX. század ikonikus alakjai (Icons)

Képek:

Britannica.com
Manchestereveningnews.co.uk
Countrylife.co.uk
Eachother.org.uk
BBC.co.uk
Forcesnews.com
Chhsnews.net