A húszas éveim közepéig nehezteltem szüleimre a – véleményem szerint – nem megfelelő nevelési metódusuk miatt. Emellett természetesen a tőlük örökölt rossz tulajdonságaimat is az ő számlájukra írtam, mely azt eredményezte, hogy egy hatalmas súlyt cipeltem magammal több, negyed évszázadig (milyen drámaian hangzik így megfogalmazva :D).
Nem egészséges a szüleink felé irányuló harag, vagy egyéb negatív érzés cipelése. Még akkor sem, ha megbocsáthatatlan tetteket követtek el ellened. Ahogy a szakítások végén el szokott hangzani: nem miattuk, miattad. 😀 Rengeteg mindenben gátol ez a súly mentális fejlődésünk során.
Ezzel mindaddig én sem voltam tisztában, amíg utána nem olvastam a genetikai hátterünknek. Íme néhány tudnivaló:
Az evolúció szerepe
Születésünkkor az emberi agy már „be van programozva” a beszédre, a társas interakciókra, az önvédelemre és számos egyéb dologra, melyek remekül megfigyelhetőek a csecsemők és gondozóik közötti kapcsolatokon. Az a kérdés foglalkoztatja a tudósokat, hogy ez a tudás hogyan került be az agyba.
A tudományos igényű válasz alapjait az evolúció adja, az a folyamat, melynek során megváltoznak a változó környezetükhöz sikerrel alkalmazkodó organizmusok generációi. Ami az embert illeti a változás a beszédre, az összetett problémamegoldásra és a társas kapcsolatokra képes agynak kedvezett.
Az alkalmazkodás és az evolúció folyamata segít megérteni számos pszichológiai megfigyelést is. Például a fóbiák (szélsőséges mértékű és legyűrhetetlen félelmek) a legtöbb esetben olyan ingerekhez (kígyók, magasság, villámlás) kötődnek, melyek az őseinknek valós veszélyt jelentettek. Az édes és a zsíros ételek iránti vonzódásunk is szintén felmenőinknek „köszönhető”, hisz ezek jellemezték a jó kalóriaforrást számukra. A keserű ízzel szembeni ellenérzésünk pedig annak tudható be, hogy ez általában a mérgező növények ízét jellemzi.
A nature or nurture (örökölt jellemzőink vagy környezeti hatások) kérdése örök vitatéma a pszichológia világában. Az evolúciós pszichológusok szerint a viselkedés a génjeink, azaz az örökölt jellemzőink és a környezet egymásra hatásának eredménye.
Azonban ha elismerjük az öröklött hatások kiemelkedő szerepét a viselkedésben, az olyan kényelmetlen kérdéseket vethet fel, mint hogy a génjeinkre hivatkozva feloldozást kaphatunk-e az olyan problémás viselkedésformák alól, mint az aggresszió vagy a függőség. Az evolúciós pszichológusok egyöntetű nemmel szoktak felelni erre a kérdésre.
Genotípus, fenotípus
A gének tárolják az örökölt tulajdonságaink molekuláris jellemzőit. A fizikai tulajdonságok egyedi kombinációja alkot minket: a magasságunk, az arcvonásaink, a hajunk színe például mind a szüleinktől örökölt genetikai „programba” vannak kódolva, és ez a program minden egyes sejtbe bele van írva. Hasonlóan genetikai befolyás alatt állnak pszichés jellemzőink is, többek között a temperamentumunk, a „félősségünk” vagy bizonyos viselkedési mintázataink. Fontos megjegyezni, hogy nem örököljük az összes génjük másolatát a szüleinktől.
Egyediségünk egyik forrása a tapasztalataink: a környezet, a körülmények, melyek hatással voltak ránk életünk kezdete óta. A másik forrás, mely megkülönböztet, az a tény, mely szerint a szüleink saját felmenőiktől kapott testi és lelki tulajdonságainak véletlenszerű kombinációjából jön létre a mi genetikai állományunk. Ez a hibrid öröklődés eredményezi egyedi genotípusunkat (egy élőlény genetikai felépítése), tehát azt a genetikai mintázatot, ami a bolygó összes többi emberétől megkülönböztet minket. Még így is elmondható, hogy az emberiség tagjainak genetikai anyaga 99,9%-ban megegyezik.
Ha a genotípus a „program”, úgy az ennek alapján megjelenő struktúra a fenotípus (egy élőlény megfigyelhető fizikai és viselkedésbeli jellemzőinek összessége), ami a „megvalósuló” jellemzőink összességét jelenti, amibe nem csupán szemmel látható tulajdonságaink – mint az orrunk formája vagy a szeplőink száma – , de „rejtett ” biológiai jellemzőink, például a testünkben zajló biokémiai folyamatok vagy az agyunk „huzalozottsága” is beletartozik.
Bár a fenotípus biológiai alapokon nyugszik, nem kizárólag a génjeink határozzák meg. Az „örökségünk” soha nem önmagában működik, hanem a környezettel partnerségben. Ebbe beletartoznak olyan biológiai hatások, mint a táplálkozás, a betegségek, a stressz és a tapasztalataink, melyek a tanulás révén tartós nyomot hagynak bennünk. A környezet a születésünk előtt már befolyásol minket, gondoljunk a szülők életmódjára (táplálkozás, stressz), mely mind eljut a magzathoz, vagy akár a nem megfelelő orvosi ellátás következtében fellépő születési defektusra.
Konklúzió
A fentieket olvasván röviden kijelenthetjük, hogy bármennyire is szeretnénk felmenőinket és a tőlük örökölt génjeinket hibáztatni, nem tehetjük őket felelőssé kudarcainkért. Valóban van részük benne, a tőlük örökölt nemkívánatos tulajdonságainkat és az esetleges nem megfelelő nevelési metódusukat tekintve. Ám ne felejtsük el, számukra még nem állt rendelkezésre ennyi információ, tartalom az önfejlesztés és a pszichológia területéről mint manapság. A nevelést tekintve úgy cselekedtek, ahogy környezetüktől látták, amit szüleiktől gyermekként tapasztaltak. Sok esetben annak az ellenkezőjét, mely nem feltétlenül a jó megoldás, gondolj egy szeretethiányos gyermekre, aki felnőttként túlszereti saját gyermekét.
A másik, ami talán még fontosabb: kaptál egy „csomagot” és a Te feladatod a legjobbat kivenni belőle. Ami nemkívánatos még mindig megváltoztatható, lecserélhető, kordában tartható és új, előrelendítő szokások is megtanulhatóak.
Tehát értsd meg szüleidet, bocsáss meg nekik, hogy ezt a hátráltató tényezőt (melyről talán nem is tudtál) elhagyhasd és elindulhass a fejlődés útján!
A húszas éveim közepéig nehezteltem szüleimre a – véleményem szerint – nem megfelelő nevelési metódusuk miatt. Emellett természetesen a tőlük örökölt rossz tulajdonságaimat is az ő számlájukra írtam, mely azt eredményezte, hogy egy hatalmas súlyt cipeltem magammal több, negyed évszázadig (milyen drámaian hangzik így megfogalmazva :D).
Nem egészséges a szüleink felé irányuló harag, vagy egyéb negatív érzés cipelése. Még akkor sem, ha megbocsáthatatlan tetteket követtek el ellened. Ahogy a szakítások végén el szokott hangzani: nem miattuk, miattad. 😀 Rengeteg mindenben gátol ez a súly mentális fejlődésünk során.
Ezzel mindaddig én sem voltam tisztában, amíg utána nem olvastam a genetikai hátterünknek. Íme néhány tudnivaló:
Az evolúció szerepe
Születésünkkor az emberi agy már „be van programozva” a beszédre, a társas interakciókra, az önvédelemre és számos egyéb dologra, melyek remekül megfigyelhetőek a csecsemők és gondozóik közötti kapcsolatokon. Az a kérdés foglalkoztatja a tudósokat, hogy ez a tudás hogyan került be az agyba.
A tudományos igényű válasz alapjait az evolúció adja, az a folyamat, melynek során megváltoznak a változó környezetükhöz sikerrel alkalmazkodó organizmusok generációi. Ami az embert illeti a változás a beszédre, az összetett problémamegoldásra és a társas kapcsolatokra képes agynak kedvezett.
Az alkalmazkodás és az evolúció folyamata segít megérteni számos pszichológiai megfigyelést is. Például a fóbiák (szélsőséges mértékű és legyűrhetetlen félelmek) a legtöbb esetben olyan ingerekhez (kígyók, magasság, villámlás) kötődnek, melyek az őseinknek valós veszélyt jelentettek. Az édes és a zsíros ételek iránti vonzódásunk is szintén felmenőinknek „köszönhető”, hisz ezek jellemezték a jó kalóriaforrást számukra. A keserű ízzel szembeni ellenérzésünk pedig annak tudható be, hogy ez általában a mérgező növények ízét jellemzi.
A nature or nurture (örökölt jellemzőink vagy környezeti hatások) kérdése örök vitatéma a pszichológia világában. Az evolúciós pszichológusok szerint a viselkedés a génjeink, azaz az örökölt jellemzőink és a környezet egymásra hatásának eredménye.
Azonban ha elismerjük az öröklött hatások kiemelkedő szerepét a viselkedésben, az olyan kényelmetlen kérdéseket vethet fel, mint hogy a génjeinkre hivatkozva feloldozást kaphatunk-e az olyan problémás viselkedésformák alól, mint az aggresszió vagy a függőség. Az evolúciós pszichológusok egyöntetű nemmel szoktak felelni erre a kérdésre.
Genotípus, fenotípus
A gének tárolják az örökölt tulajdonságaink molekuláris jellemzőit. A fizikai tulajdonságok egyedi kombinációja alkot minket: a magasságunk, az arcvonásaink, a hajunk színe például mind a szüleinktől örökölt genetikai „programba” vannak kódolva, és ez a program minden egyes sejtbe bele van írva. Hasonlóan genetikai befolyás alatt állnak pszichés jellemzőink is, többek között a temperamentumunk, a „félősségünk” vagy bizonyos viselkedési mintázataink. Fontos megjegyezni, hogy nem örököljük az összes génjük másolatát a szüleinktől.
Egyediségünk egyik forrása a tapasztalataink: a környezet, a körülmények, melyek hatással voltak ránk életünk kezdete óta. A másik forrás, mely megkülönböztet, az a tény, mely szerint a szüleink saját felmenőiktől kapott testi és lelki tulajdonságainak véletlenszerű kombinációjából jön létre a mi genetikai állományunk. Ez a hibrid öröklődés eredményezi egyedi genotípusunkat (egy élőlény genetikai felépítése), tehát azt a genetikai mintázatot, ami a bolygó összes többi emberétől megkülönböztet minket. Még így is elmondható, hogy az emberiség tagjainak genetikai anyaga 99,9%-ban megegyezik.
Ha a genotípus a „program”, úgy az ennek alapján megjelenő struktúra a fenotípus (egy élőlény megfigyelhető fizikai és viselkedésbeli jellemzőinek összessége), ami a „megvalósuló” jellemzőink összességét jelenti, amibe nem csupán szemmel látható tulajdonságaink – mint az orrunk formája vagy a szeplőink száma – , de „rejtett ” biológiai jellemzőink, például a testünkben zajló biokémiai folyamatok vagy az agyunk „huzalozottsága” is beletartozik.
Bár a fenotípus biológiai alapokon nyugszik, nem kizárólag a génjeink határozzák meg. Az „örökségünk” soha nem önmagában működik, hanem a környezettel partnerségben. Ebbe beletartoznak olyan biológiai hatások, mint a táplálkozás, a betegségek, a stressz és a tapasztalataink, melyek a tanulás révén tartós nyomot hagynak bennünk. A környezet a születésünk előtt már befolyásol minket, gondoljunk a szülők életmódjára (táplálkozás, stressz), mely mind eljut a magzathoz, vagy akár a nem megfelelő orvosi ellátás következtében fellépő születési defektusra.
Konklúzió
A fentieket olvasván röviden kijelenthetjük, hogy bármennyire is szeretnénk felmenőinket és a tőlük örökölt génjeinket hibáztatni, nem tehetjük őket felelőssé kudarcainkért. Valóban van részük benne, a tőlük örökölt nemkívánatos tulajdonságainkat és az esetleges nem megfelelő nevelési metódusukat tekintve. Ám ne felejtsük el, számukra még nem állt rendelkezésre ennyi információ, tartalom az önfejlesztés és a pszichológia területéről mint manapság. A nevelést tekintve úgy cselekedtek, ahogy környezetüktől látták, amit szüleiktől gyermekként tapasztaltak. Sok esetben annak az ellenkezőjét, mely nem feltétlenül a jó megoldás, gondolj egy szeretethiányos gyermekre, aki felnőttként túlszereti saját gyermekét.
A másik, ami talán még fontosabb: kaptál egy „csomagot” és a Te feladatod a legjobbat kivenni belőle. Ami nemkívánatos még mindig megváltoztatható, lecserélhető, kordában tartható és új, előrelendítő szokások is megtanulhatóak.
Tehát értsd meg szüleidet, bocsáss meg nekik, hogy ezt a hátráltató tényezőt (melyről talán nem is tudtál) elhagyhasd és elindulhass a fejlődés útján!
Felhasznált tartalom
Könyv:
Philip Zimbardo – Pszichológia Mindenkinek 1. kötet
Jogdíjmentes képek:
Az adott képre kattintva eljutsz a forráshoz